bor, bormarketing, borkultúra

aBorcégér

Ételtörténetek/az alumínium ételhordó

2015. május 25. - LINOLEA

 

Volt egyszer, hol nem volt, once upon a time egy alumínium ételhordó.  Az ő kis életéről csengek le ma nektek, gyerekek, mert egy mondattól („Nem értjük a tárgyak üzenetét. Nem értjük azt a nyelvet, amit a lomtárak porszívói és kávédarálói, alumínium ételhordói beszélnek” Bodor Ferenc, 1987) felizzott bennem az alumínium ételhordó hengerpalástjának ezüstös, hűs, kicsit zsíros fénye, és megszólalt, felsírt bennem egy ilyen kis retró ételhordó, imígyen:  

A Fémnyomó és Lemezárugyár 1952-ben átadott jászberényi üzemében születtem, tudjátok, ahol a hatvanas évektől a Lehel fridzsiderek is készültek. Értelemszerűen volt egy belső logikám, egy ételsor egy ételhordó, én háromemeletes változat voltam, alul leves, fölötte a főzelék, vagy a husikrumpli vagy a rizsa vagy a saláta, a felfordított fedőben a süti. Ahogy a kis testem struktúrája, úgy beltartalmi értékeim is messzemenően tükrözték a kort, melyben kis gazdám, ma e sorok írója szocializálódni volt kénytelen, miközben konszolidációt hullámzott a drága Balaton.

unnamed.jpg

Kis, fess, hengeres testemben egy egész világ jelenik meg, mint minden tárgyban, mely a körülmények foglalata, a tárgyban megjelenik, ami meghatározza, kvázi ilyen láthatatlan koncentrikus körök, izotermák, mágneses erővonalak, vagy gravitációs hullámok vettek körül és határoztak meg engem is. Ételhordó ott van, hol tömegétkeztetés van, engem, az alumínium ételhordót a mátraházi szani, a szanatórium konyháján töltöttek meg a konyhásnénik, a szani hatalmas épületét, mint utóbb kiderül, a Trianon utáni szanatórium-építési hullámban építették, amikor elvesztek a tátrai szanik és Horthy Miklósról, a neves tüdősebészről nevezték el. Minden állami tulajdonban van, a fogások is, miket kis gazdámmal hazavonszolunk. Mondjuk tojásleves, tökfőzelék kis fasírozottal, vagy tojásos nokedli fejessalátával, vagy grenadir mars, vagy rizseshús, avagy párizsi szelet rizibizivel, netán paprikás csirke, a fedlapomat képező bádogtányérban citromtortaszelet. Kis gazdám kedvence az ún aranygaluska volt, hangsúlyozottan szerény, ilyen kis pogácsaszerű gombóckák, melyek nem álltak össze olyan marha nagy, kalácsszerű csodává, mint a házias aranygaluskák, mégis, máig világít vaníliasárga fényük. Aki nem élt a hatvanas években, nem tudja, milyen volt az üzemi konyhai aranygaluska és az ancien régim édessége, noha ahogy minden le volt butítva, úgy az aranygaluska is. Központilag írták elő a recepteket és a nyersanyaghányadot, sok liszt, sok zsír, sok konzerv, kis pénz, kis aranygaluska.

 Azóta, oh azóta, bár látom, vannak új csoda-ételhordók is, krómozott, acélos csillogású, rozsdamentes acélból készült hőtárolós csodák, Victor a márkanevük, hánaná, hogy is hívhatnák őket másképp. De ahogy a háncsfonatú üvegdemizsont a pvckanna, sőt a pvckannát a PET-palack, micsoda negatív evolúció, micsoda hanyatlástörténet, a világ szétesésének micsoda metaforikus entrópiája, entrópikus metafórája, oh Gosh, szóval engem, az alumínium ételhordót is felváltott, vagy inkább leváltott a pvc ételhordó, a többi néma csend, amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tőlem senki.

  1. január

A bejegyzés trackback címe:

https://aborceger.blog.hu/api/trackback/id/tr37489182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.