Talán nem mindenki tudja, hogy a Dunán Pest felett meghökkentően intenzív halászat folyik, hogy a víz tiszta és tisztul, hogy a természetes táplálékot fogyasztó folyami hal sokkal finomabb, mint a pocsolyás ízű halastavi rokona, hogy a halász fő ellenlábasa a hajó és a horgász, és hogy a halászok szerint bizony kellene a vízlépcső.

A dunai halászok imádják kemény szakmájukat, a szabadságot, amikor (főleg éjjel) kis ladikjukkal kifutnak a vízre. Mert a hal éjszaka halászható, ugyanis nem hülye, és nappal látja a hálót (hiszen a horgászat is erre alapozódik, hogy hát a hal látja a csalit). A halászat nem szezonális, legalábbis is télen is űzhető, az elvermelő halak ugyanis néha ilyenkor is mozognak és beléjük lehet kanalazni, megesik, hogy zajló jégtáblák között berreg a kis ladik. Meglepő módon nyáron kevésbé intenzív a halászat, ekkor ugyanis a turizmus miatt nem lehet dolgozni, több a hajó, a motorcsónak és a jetski a Szobtól Vácig tartó alatti szakaszon, szerző jelenlegi élőhelyén.

A halászok szerint a legtöbb a keszegféle: a jász, a szilvaorrú, a karika, a bodorka, az éva és a dévér, utána (nagyjából gyakorisági sorrendben) a márna, a busa, a ponty, az amúr, a süllő, a harcsa és a kecsege. Nagy ritkán horogra akad, pontosabban hálóba akad egy-egy tok, ez a csodapók a cápa távoli rokona, ménkü nagyra meg tud nőni, ma fehér hollója a Dunának, hogy egy képzavarral éljünk. A halállomány összetétele romlik és mennyisége is csökken, a Duna medre mélyül, és fura meteorológiai jelenségek tünedeztek fel az utóbbi években. Másképp jönnek az esők és az áradások, megesett, hogy (tán az erdőirtásokkal és a globális felmelegedéssel összefüggésben) januárban jött a zöldár, ami olyan, mint a nyári mikulás vagy a téli fagyi. A holtágak eliszaposodnak-feltöltődnek, a főmedret is kotorni kell. Bizony, a halászok tapasztalatai szerint a vízlépcső lenne a megoldás, amit a politika és urbánus íróasztali sötétzöld természetvédők tabusítottak, de ki fog derülni, hogy ha egyensúlyban van tartva, nemhogy nem árt, de használ a természetnek, mellesleg a turizmusnak is, lásd a Tisza-tavat, amely még sokkal síkvízibb erőmű, mégis ökológiai és turisztikai paradicsom lett. Meglehet tehát, mondják a halászok, hogy a szabályozott rendszerként működő vízlépcső a strandolóknak (a tisztuló víz a főváros fölött alkalmas a fürdésre), a turizmusnak, a halászoknak és a horgászoknak is jobb lenne.

A horgászok amúgy ellenlábasai a halászoknak, hisz ugyanazt a tortát szeletelik, vagy inkább ugyanazt a halat filézik, csakhogy a pecások vannak mondjuk 300 ezren az országban, a halászok pedig úgy háromszázan, nem sok vizet zavarnak. A horgászoknak sokkal nagyobb a lobbyereje, hiszen (az engedélyek okán) sokkal több bevételt, halpénzt hoznak az államnak, mint a 300 halász. Egy dunai halásznak 120 ezer forint ára halat kell kifognia havonta, hogy a létminimumát biztosítsa, éppen csak meg lehet élni a halászatból.  

A problémák számát szaporítja a hajózás is: a feltöltődő holtágakból kiszoruló halivadékok bölcsis és ovis csoportjai a sekély partmenti vizekben küzdenek a túlélésért, a sebesen hasító turistahajók hullámai ezt a zónát csapdossák, 25 éve úgy féltucat hajó volt, ma vagy kéttucat húz el naponta. A gondokat szaporítja a busa szaporodása is, ez a pártállami csökevény elpofátlanodott az utóbbi negyed században és nő, mint a dudva, nem finom, viszont akkora, hogy lehetetlen kifogni. A Rajna-Majna csatorna összekötése óta elterjedt egy másik kellemetlen fajta, a géb is, mely szintén szeméthal, azaz étkezési szempontból használhatatlan. Halászi vélemények szerint az egész problémahalmaz öt év alatt megoldható lenne, nemcsak halászati szempontból, hanem az egész dunai ökoszisztéma egyensúlya szempontjából. Kicsit a vad- és erdôgazdálkodáshoz hasonlóan irtani kéne a busát és a gébet, csökkenteni a hajózási sebességet, érdekvédelmi szervezetbe tömöríteni a halászokat, sokkal jobban megbecsülni és megfizetni a munkájukat, és bizony megépíteni a vízlépcsőt, ilyen egyszerű.

szöveg és kép: Tompa Imre